2011.07.09., focitipp.hu

10. hely: FC Porto (2003, 2004)

A kétezres évek legjobb csapatai

Új sorozatunkban az előző évtized 10 legjobb csapatát mutatjuk be. Melyek voltak ezek? Az egyik kétségkívül a Mourinho-féle FC Porto, amely két év alatt (2003-2004) mindent megnyert, amit csak lehetett.

José Mourinho 2002 januárjában vette át a gyengélkedő FC Porto irányítását, májusra 11-2-2-es mérleggel felhozta a csapatot a 3. helyre, a következő szezonra pedig bajnoki címet ígért a szurkolóknak. Ígéretét megtartotta (a Porto 27-5-2-vel végzett az élen, portugál pontrekordot állítva fel), ráadásul túlteljesítette a tervet, miután csapatával a portugál szuperkupát és az UEFA-kupát is megnyerte.

 

Kulcsmérkőzés I.

A 2003-as UEFA-kupa sevillai döntőjében a Porto hosszabbítás után 3-2-re verte a Celticet (gólszerzők: Derlei 2, Alejnyicsev, ill. Henrik Larsson 2), és tizenhat év után ismét európai trófeát szerzett! A mérkőzést, amelyre 80 ezer Celtic-drukker utazott el Sevillába, a szlovák Lubos Michel vezette (és mindkét csapatból kiállított egy-egy játékost). A Porto útja az UEFA-kupa győzelemig: Polonia Warszawa 6-0, 0-2, Austria Wien 2-0, 1-0; Lens 3-0, 0-1; Denizlispor 6-1, 2-2; Panathinaikosz 0-1, 2-0; Lazio 4-1, 0-0; Celtic 3-2.

 

 

Sprint az Old Traffordon

A következő évben a Porto ismét nagy fölénnyel nyerte meg a portugál ligát, a BL-ben pedig óriási meglepetésre a nyolcaddöntőben kiejtette a Manchester Unitedet: a hazai 2-1 után az Old Traffordon egészen a 89. percig 0-1-es vesztésre (s ezzel kiesésre) állt a Porto, ám akkor a manchesteri kapus, Tim Howard egy szabadrúgás után középre tenyerelte vissza a labdát, éppen Costinha elé, aki közelről a kapuba lőtt - José Mourinho pedig emlékezetes sprintet vágott le a kispadtól egészen a szögletzászlóig, lobogó szárnyú nagykabátban. A Porto továbbjutott!

 

 

Kulcsmérkőzés II.

A 2004-es FC Porto-AS Monaco BL-döntőt a vadonatúj AufSchalke Arénában játszották, ahol a két ambíciózus tréner (José Mourinho, ill. Didier Deschamps) közül a portugál örülhetett: a Porto 3-0-ra legyőzte a Monacót (gólszerzők: Carlos Alberto, Deco, Alejnyicsev), amelynek legjobbja és csapatkapitánya, Ludovic Giuly már a mérkőzés elején megsérült, s nem tudta folytatni a játékot. Érdekesség: a fináléban a Porto kezdőcsapatából tízen portugálok voltak (a brazil Carlos Alberto volt az egyetlen idegenlégiós). A Porto útja a BL-győzelemig: a csoportkörben Partizan 2-1, 1-1; Real Madrid 1-3, 1-1; Marseille 1-0, 3-2; a nyolcaddöntőben Manchester United 2-1, 1-1; a negyeddöntőben Lyon 2-0, 2-2; az elődöntőben Deportivo La Coruna 0-0, 1-0, a döntőben AS Monaco 3-0. A gelsenkircheni stadion VIP-szektorában ott ült Peter Kenyon, a Chelsea sportigazgatója is, így aztán nem volt meglepetés, hogy a döntő után két nappal bejelentették: José Mourinho elfogadta a Chelsea ajánlatát.

 

Mourinho, a mágus

Hogy milyen bravúrt vitt végbe Mourinho, az utólag látszik igazán: középszerű portói játékosokból faragott egy olyan együttest, amellyel előbb az UEFA-kupában, majd a Bajnokok Ligájában is "végigverte" Európát. Semmilyen taktikai újítást nem hozott a játékba (a 4-3-1-2-es szerkezetet preferálta), de egészen rendkívüli módon tudta motiválni a csapatát, amelyet - s ez sem mellékes - ő rakhatott össze. Leigazolta például Nuno Valentét (Leiria) és Paulo Ferreirát (Vitoria Setubal), akik a sokat futó, a támadásokhoz felzárkózó modern szélső hátvéd prototípusai lettek a következő két évben. Visszahívta a Charltonból Jorge Costát (csapatkapitánynak), szerződtette Derleit (Leiria), Maniche-t (Benfica) és Carlos Albertót (Fluminense). Irányítása alatt a Porto játékára az ún. "high pressure" volt a jellemző: kitolt védekezés, az ellenfél letámadása már a saját térfelén.

 

”Isten után én”

A két bajnoki cím, az UEFA-kupa megnyerése és a BL-győzelem után José Mourinho is tisztában volt azzal, hogy Portóban történelmet írt. "Azért fogadtam el a Chelsea ajánlatát, mert szeretem a kihívásokat. Ha nyugalmat és stresszmentes munkát akartam volna, akkor maradok Portóban - egy gyönyörű kék fotel az irodában, a BL-trófea, Isten, és Isten után én" - nyilatkozta portói népszerűségéről az a tréner, aki szakmai pályafutását Bobby Robson tolmácsaként kezdte a lisszaboni Sportingban.

Az FC Porto csapata a 2003/04-es idényben. Felső sor, balról: Vítor Baía, Nuno Valente, McCarthy, Bosingwa, Pedro Emanuel, Costinha. Alsó sor, balról: Maniche, Deco, Derlei, Ricardo Carvalho, Paulo Ferreira.

 

Mi lett velük?

Mourinho karrierje azóta is töretlenül ível felfelé, a Chelsea-vel két angol bajnoki címet, az Interrel pedig BL-t nyert (említsük meg: csapataival 2002 óta nem kapott ki hazai bajnoki mérkőzésen...), de vajon mi lett mára a BL-győztes portói játékosokból? Hogy önmagukban - egy zseniális edző nélkül - mennyire középszerű futballisták voltak, azt az is bizonyítja, hogy a folytatásban csak a középhátvéd Ricardo Carvalho (Chelsea, Real Madrid) bizonyította rátermettségét; Deco sehol másutt nem vált alapemberré (sem a Barcában, sem a Chelsea-ben); Paulo Ferreira (Chelsea) gyorsasága látványosan megkopott; a jelentős súlyfelesleggel küzdő Maniche azóta a hatodik klubnál próbálkozik (Din. Moszkva, Chelsea, Atlético, Inter, Köln, Sporting), Nuno Valente évekig az Everton cserejátékosa volt, végül befejezte pályafutását, akárcsak Costinha; a csatárok közül Derlei Moszkvába került, Benny McCarthy a Blackburn után a West Ham játékosa lett, Carlos Alberto pedig elkallódott, visszatért Brazíliába, ahol legutóbb a Vasco da Gama szerződtette.

 

(Gazdag József)

 

A cikk eredetileg a pozsonyi Új Szó futballmellékletében jelent meg.