2013.04.15., ktn

A vasárnap esti Milan-Napoli meccs két dologra jó volt. Először is megtudtuk belőle, hogy miért a Juventus lesz idén az olasz bajnok. Valamint azt is, hogy az olasz klubfoci felélesztéséhez a reform kevés - talán forradalomra volna szükség.

Nemcsak azért lesz bajnok a Juve, mert a két üldöző ikszelt egymással (1-1), s ez a tabellát illetően a Juventus számára a legkedvezőbb. A torinóiak előnye nyolc pont a Napolival, tizenkettő a Milannal szemben (s ez további hárommal megnőhet a forduló zárásáig: lapzártánk után játszották a Lazio-Juventus bajnokit).

A Juve bajnoki címét előlegezi meg a mérkőzés képe is. Az első félidőben még rendesen pörögtek a csapatok, mindkét oldalon született egy-egy gól, volt mit nézni. A szünet után aztán elfogyott a szufla, előbb a lábak fáradtak el, aztán az agyak is. A hetvenedik perctől kezdve mintha két százhúsz kilós bokszoló állt volna egymással szemben, kókadt karokkal, bevérzett-feldagadt szemmel. Már arra sem maradt erejük, hogy kitalálják, hol tudnák megütni a másikat. Csak várták a gongot, a kettős leléptetést.

A Juventus nemcsak azért lesz bajnok, mert a Milan és a Napoli gyengébb csapat a Juventusnál, hanem azért, mert ezzel minden érintett fél tisztában van. Jöhetne a Milanhoz Terim (hoppá, ő egyszer ott már megbukott), a Napolihoz pedig Mourinho - ők sem tudnák elhitetni a játékosokkal, hogy a Juvét el lehetne kapni. Ez különösen a Napoli esetén volt feltűnő. A vendégek a 72. perctől kezdve emberelőnyben játszottak Flamini kiállítása miatt, azonban eszük ágában sem volt támadni. Nem azzal kalkuláltak, hogy egy esetleges győzelemmel nagyobb esélyük lenne befogni a Juvét.

Csak azzal foglalkoztak, hogy tartsák a négypontos előnyüket a Milannal szemben. Második hely a Serie A-ban: tuti vakáció. A harmadik mehet a BL-selejtezőbe, s ez rövid nyári szünetet jelent, legfeljebb egy hetet Monte Carlóban. Miami, Bali vagy a Serengeti jövőre marad. Lustaság: az olasz foci legnagyobb rákfenéje.

A lustaság az egyik, a másik pedig a teatralitás. A rangadó egyik legérdekesebb párosát Britos és Pazzini alkotta. Kilencven percen keresztül húzták-vonták egymást, majd esdeklő tekintettel néztek a játékvezetőre, szinte a könnyük is kicsordult. A nagyjelenet az volt, amikor Britos megcibálta Pazzini jobb fülét - Pazzini pedig Rocchi bírónál próbált árulkodni. (Lábjegyzet: a vasárnapi Cagliari-Inter meccs után a chilei Pinilla vidáman nyilatkozott arról a tévében, hogy ő bizony feldobta magát a Cagliari első gólja előtti büntetőt megelőző helyzetben.) Szóval, színház az van.

Csak foci nincs. Az olasz bajnokik felvételei lassan állóképekhez hasonlítanak. Pozícióharc a középpályán, mindenki foggal-körömmel harcol a területért. A játék színvonala már nem a régi, a körülmények viszont azok. A pályák állapota sokszor libalegelőre emlékeztet, a stadionokról nem is beszélve. Néhány kivételtől eltekintve az olasz klubok az önkormányzatok által fenntartott romhalmazokban fociznak. A létesítmények állapota harminc éves elmaradást mutat, s emiatt a nézők is elmaradnak: a Serie A átlagnézőszáma alig haladja meg a meccsenkénti húszezret. Ez gazdasági csőddel is jár, s ha emellé odavesszük a rasszista kilengéseket és a permanens bundabotrányokat is, akkor riasztó képet kapunk az olasz futballról.

Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy nincsenek eredmények. Az elmúlt héten mindkét, még versenyben lévő olasz csapat búcsúzott az európai kupaporondtól. Az Olaszországban egyeduralkodó Juventust már-már megalázó könnyedséggel ütötte ki a Bayern München a BL-ből, a Laziónak pedig a török Fenerbahce volt túl erős az Európa-ligában. A Milant is láthattuk nyuszi-szerepben a Barcelona elleni 0-4 során, a Napoliról pedig jobb nem is beszélni (összesítésben 0-5 a Viktoria Plzennel szemben...). Kevés, nagyon kevés. És az olasz futball kedvelőit a Milan-Napoli meccs sem győzte meg arról, hogy a közeljövőben javul a helyzet, akár az olasz bajnokság színvonalát illetően, akár a nemzetközi kupaszíntéren.

(ktn)