Kiss L. László  Kiss L. László

GIROUD-T HOZOTT A JÉZUSKA

 

Arsenal-meccset az nézzen, akit hidegen hagy, hogyan fejeződik be egy támadás. Az akciók felépítésében ugyanis profik vagyunk, de az utolsó pillanatban rendre besül az ágyú. Finom kiugratás, kiszámítható, mégis váratlan húzásokkal fűszerezett szépséges passzolgatás, amit beadás követ – végül semmi. Éles fegyverünk: a helyzetek elbaszarintása. A nagy baj az, hogy december 26-án, amikor epedve vártam, hogy lenyomjuk a KO pulykáját a West Bromwich Albion torkán, helyzetekig se jutunk az első félidőben. Kiugratás, tili-toli, hurka. Néha tényleg csak egy centin múlik, megengedem: kettőn. Ügyes sakkozgatás a tizenhatos csücskénél, kiugratás – be se fejezem. Coitus interruptus, coitus nélkül. Szerencsére az ellen is karácsonyozik, lesgólt se tudnak lőni.

 

Szünet előtt a lelátón egy Sánchez-mezes télapó sértődötten nyomul a büfé irányába, a megváltó sípszót sípszó követi, de már ezrek fújják, a néhol foghíjas nézőtér ugyanarra bazírozott, amire én. Győzni kéne a rettenetes hírű birminghami fenevad ellen.

 

És akkor jött a második játékrész, s vele a könyörtelen Olivier Giroud. Comme il faut, betalált. Nyolcvanhét percet kellett rá várni, de legalább. Özil ívelését fejelte nagyszerű mozdulattal pipaközelbe, ahová addigra én is jutottam.

 

A napokban már erőszakot tettem magamon, s dicsérni akartam a Spíler TV-t, mégiscsak jó fejek, adják az Arsenalt, erre visszaéltek a bizalmammal, elhanyagolták Londont, vigyázó szemüket ma este Manchesterre vetették. Maradtak a nemzetközi csatornák, s az idegen nyelv. He’s Özil again – ez a legszebb angol mondat.

További posztok