Kiss L. László  Kiss L. László

Két félidő az Anfielden

(Liverpool–Arsenal, 2017. március 4.)

 

 

I. menet

 

(2:0)

Semmi biztatót nem produkált az Arsenal, közli a szpíker az első félidő lefújásakor. Kérdés, mit értünk biztatón. De félre a tréfát: nem sziporkázhatunk mindig. Különben is, 20 perc elteltével még csak eggyel visz a hazai gárda, ez messze van a három évvel ezelőtti 4:0-tól. Azon a meccsen nem működött kifogástalanul a lestaktikánk, ellenben most semmilyen taktikát nem észlelek. Akkor ez előrelépés?

 

Amúgy a pályán mindenki tök gyors, a tempó fergeteges. Vágtázó musztángok, aki a lábuk alá kerül, annak vége. Elképzelem, hogy köztük robotolok, de már a gondolattól belázasodom. Elkalandozik a figyelmem, rólam kapjuk az első gólt. A nu metal-face Firmino szerzi, igazán kezdhetne a kispadon ő is, mint Sánchez. Így volna sportszerű.

 

De még csak 2:0. Az öltözői banánozás közben Fodor Ákos-verssel fogom nyugtatni a lihegő srácokat.

 

Nincs. Semmi. Baj.

 

(E sorokat befejeztem 19.30 perckor, mondott nap.)

 

 

II. menet

 

(1:1)

Mit mondhatnék?

 

Sánchez beállítása gólt eredményezett, és ami a hiányolt taktikánkat illeti, intenzívebb támadófutballt. Nem egyszer hibára tudtuk kényszeríteni a liverpooliakat, Kloppot pedig vicsorgásra. Plusz az idegenbeli mezünk nagyon szép, a mellizmok lélegzetelállítóan feszülnek, már csak focizni kéne.

 

És a végén megint a mi lábunk között csattan az ostor.

 

Elérhető közelségben a hatodik hely, illetve a Leicester bajnok lesz. Akárki meglássa.

 

(E sorokat befejeztem 20.30 perckor, mondott nap; szívem szerint: egyszer s mindenkorra.)

További posztok