Kiss L. László  Kiss L. László

BOROGYINO, NAPSZÁLLTAKOR

(Arsenal–Manchester City 2:1)

 

 

A múlt: dicső, a jelen: sivár.

 

Évekkel ezelőtt vidám ütközetnek indult minden Manchester City elleni parti, s többnyire gólzáporos, de legalábbis magabiztos diadal lett a vége. Ha helytelenül emlékezem, legföljebb megdorgálnak a City-hívők, nem fogok megsértődni. A cezúra mindenesetre emlékezetes volt. Jött valami katari, Manchester kékebb fele pedig egy csapásra gazdag lett, gyanúsan jó játékosokat vásárolt, s nekilátott belepöffeszkedni az elitbe. Azóta félelem és reszketés minden Manchester City elleni parti, amióta meg magukhoz édesgették a kihívásokban utazó fess Guardiolát, még elkeserítőbb a helyzet. Ez az izgága bohóc Napóleon ezen a kupadélutánon sem tagadta meg önmagát, végigugrándozta, végiggesztikulálta a meccset az oldalvonal mentén, egyszerre volt labdaszedő, menedzser, negyedik játékvezető, büntetett előéletű ultra, pszichológus, közlekedési rendőr és szertáros. Meggyőződésem, ha bedobás helyett büntetőt kapna a csapata, szemrebbenés nélkül elfogadná azt is. Úgynevezett győztes alkat, katonái nyilvánvalóan rajonganak érte. Kicsit talán irigylem is őket.

 

A mi marsallunk bezzeg sziklaszilárdan tűri a nyomást. Rezzenéstelen arccal, már-már zordan ül kispadján, s csak akkor szökken talpra, amikor megszerezzük a győztes találatot. Kutuzov éveket fiatalodik, sármos öregúr a kifutón, ahogy kölykeinek gratulál, s mutatóujja mintha halántékát böködné. Az ész, ha jól értem.

 

Moszkva lángokban ugyan, az Arsenal viszont FA-kupadöntőt játszik május végén. Legalább egy ezüstérem tehát már biztosan a birtokunkban van. És, angol csapatok, rajtunk kívül még hányan mondhatják el ezt közületek?

További posztok