Kiss Tibor Noé  Kiss Tibor Noé

OLASZ VISSZATÉRÉS A BAJNOKOK LIGÁJÁBA

 

 

Számolom vissza az órákat a cardiffi kezdésig, 20:45, Juventus–Real Madrid. Régen vártam ennyire BL-döntőt, mint ma: pontosan tíz évvel ezelőtt, Milan–Liverpool, bosszú Isztambulért! Akkoriban még friss volt a kilencvenes évek emléke, olaszok a BL-döntőben, az arany csillogása, calcio mindenekfelett.

 

Azóta? Nagy csend. Az Inter 2010-es sikere inkább kivétel volt, mint az olasz klubfoci erejét, a folytonosságot demonstráló győzelem, a dörzsölt Mourinho és a milánói káoszklub egyszeri és megismételhetetlen találkozása. Special One. Cordóba, Chivu, Samuel, Cambiasso, Milito – jelképes figurák, valahogy passzoltak Mourinhóhoz. És ami azért fontos: nem olaszok. A következő meccs, amit nagyon vártam (mert a Real, Barca, Atlético különböző párosításait, kiegészítve a Bayernnel nem különösebben), az a két évvel ezelőtti Barcelona–Juventus finálé volt. Vártam, de hülye azért nem vagyok: az a Juventus esélytelen volt a Barcelona ellen. Pirlo lassú, Vidal izgága, Pogba túl fiatal volt a nagy győzelemhez.

 

De most! A tavaszi szezon alapján a Juventus valahogy kiegyensúlyozottabbnak tűnik a Real Madridnál. Kegyetlen, kompakt gépezet, zseniális stratégával az élen, alázatos és kreatív játékosokkal, brutális védelemmel. Emlékszem a 2010-es elődöntő milánói visszavágójára (szakadó esőben), amikor a Milan rutinos védői felzabálták, sírásba kergették Cristiano Ronaldót (akkor még a Manchester Unitedben) – ezt várom most is. De legfőképpen azt, hogy a többi olasz klub is végre nyomába ered a Juventusnak, és nem kell megint hosszú éveket várni arra, hogy egy igazi, olaszos focit játszó futballcsapat egyenrangú félként (félve mondom: esélyesként) lépjen pályára egy BL-döntőben.

További posztok