Kiss Tibor Noé  Kiss Tibor Noé

NAGYBETŰS OLASZ FOCI

 

 

Évek óta hallgatom a kórust, az olasz futballt gyalázó-gúnyoló jelszavakat. Hogy a lerohadt stadionok konganak az ürességtől, s akik a lelátón ülnek, azok is csak huhogni járnak a meccsekre. Hogy a színészkedés, az időhúzás, a szimulálás. A Mészöly Kálmán etnocentrizmusát idéző klubvezetők. A bunda és a catenaccio! Anglomán futballsznobok elnéző mosollyal kezdenek el áradozni a Watford–Southampton meccs tempójáról, nekik az Inter–Milan túl lassú. A tikitaka révületébe esett Guardiola-fanok dobálóznak a számokkal: hetvenhárom, hetvennyolc, nyolcvankettő. Mármint a labdabirtoklás arányszám. A City-mezt is felhúzzátok majd? Szent Pep! Kisanyám.

 

Valójában, persze, igazuk van: a lelátók mocskosak, a Serie A meccsein a focisták (angol szemmel nézve) csak vánszorognak, olyan lassúak, hogy gyakran a labdabirtoklási arányszám sem adja ki a százat. 40:30, egyszer ez jött ki egy Bologna–Pistoiese kupameccs végén, a vendégek annyira csalták a focit.

 

Ehhez képest tegnap a Juventus hatvan percig tökéletes futballal rukkolt elő Münchenben. Nincs kedvem áradozni erről, de ha a kihagyott ziccereket és a meg nem adott gólt is beleszámítom, egy óra után a Juventus nagyjából 5–0-ra vezethetett volna a Bayern München ellen. No, persze, nem vezetett 5–0-ra, sőt, kikapott 4–2-re. Az eredménynél azonban sokkal-sokkal fontosabb (az olasz futball rajongói számára legalábbis), hogy ezen a meccsen a Juventus ismét bemutatót tartott a nagybetűs olasz fociból.

 

Volt itt minden: presszing az ellenfél tizenhatosánál, a területek lezárása a saját védekező harmadban, gyilkos kontratámadások, látványos technikai megoldások. Vagányság és elegancia (Bonucci: kettő az egyben), játékintelligencia mindenek felett. Az a sokoldalúság, ami miatt sokan (minden nyilvánvaló hibája és bűne ellenére) szeretjük a calciót. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedben, még az olasz klubfutball anyagi és morális mélyrepülése során is akadtak olyan meccsek, amikor itáliai csapatok képesek voltak megfogni a világ legjobbjait. 2010-ben a Mourinho-féle Inter ütötte ki a BL-elődöntőből a Barcelonát, három évvel ezelőtt pedig Allegri Milanja (te jó ég: Muntarival, Constanttal, Pazzinivel) győzte le a BL-nyolcaddöntő első meccsén 2–0-ra a Barcát. Mindannyiszor ugyanaz történt: egy pillanatra életre kelt az olasz futballhagyomány, az utolsó eleven európai futballhagyományok egyike.

 

Ez, persze, sokak számára továbbra is láthatatlan marad. A tegnap már-már leplezetlenül a Bayernnek szurkoló Hajdú B. István pontosan reprezentálta az italofób előítéleteket, amikor a meccs első dulakodása után (70. perc, 0–2) sápítozni kezdett, hogy az ilyesmikből mindig az olaszok jönnek ki jobban. Nem számít, hogy addig mi történt a pályán, az olaszok azok olaszok maradnak. Futballcsalók, macskazabálók.

 

Semmi baj, ne törődjünk ezzel. Csak dőljünk hátra, és várjuk a hétvégét. Szombaton szenvedély, Roma–Inter, Pjanic vs. Ljajic. Figyelem: sok passz, sok fetrengés várható. Vasárnap pedig Torino–Juventus, petárdával, bikacsökkel, piros lappal, véresen komolyan, mégis mosolyogva.

                                                                                                                     

További posztok