Kiss L. László  Kiss L. László

BOSSZÚSÁG, MU A NEVED!

Arsenal – Manchester United 1:3

 

Szétkapta összes tervünk a szerethetetlen Manchester, 11 perc alatt kapta szét. Illetlenség, ill. fuck. Sajna végig ún. szervezett csapat benyomását keltette Mourinho (mért írom le ezt a nevet?) romlott zúzapörkölt-színű alakulata, és sajna, hogy a kontráikban még némi elegancia is mutatkozott. Szépségdíjas gólokat lőttek, de dögöljenek meg. Különösen, hogy jobban játszunk, mint ők. De sajna nem vagyunk jobbak.

 

Eladunk két labdát tizenhatos-közelben, mintha olyan rémisztő volna az a pár arra bóklászó egérarcú manchesteri, és meg is van a baj, 82 percre. Miért adunk el? Mivel helyzeteket később is csak így alakítottak ki, levonom a következtetést: rajtunk múlott. Szívesen! (Oké, de Gea tök ügyes, a saját szemét is kivédte. De dögöljenek meg.)

 

Volt egyéb is. Pogbát kiállítják, erre méltatlankodik. Nem szokott tükörbe nézni? Nota bene, a tíz emberre fogyatkozás Mourinho csapatainál olyan hátrány, ami előny. Lehet bedeszkázni az ablakokat. (Tankcsapda-allúzió, idegből.)

 

Mocskos nagy mázli, vö. fuck.

 

Olyanféle undor hömpölyög bennem, mint a klasszikus korszakban, közelebbről: a kétezres évek elején, amikor Vieirák és Keane-ek ölték egymást pályán és pályán kívül. Ideje volt már, újra szurkolónak érzem magam. Elfogultnak, eszetlennek. Kis kiabálás. Kiabálgatás. Anyák, seggfejek, ilyennincsek.

 

Egy bizonyos, Gyulán volt akusztikája a meccsnek. De legalább a szomszédok is nosztalgiáztak egy másfél órát.

További posztok