Kiss L. László
CHEERS!
(Arsenal–Manchester United 2:0)
Én ahhoz vagyok, szokva, hogy gimis ballagáskor már nyaralni készülnek a szezon végére halálosan kimerült srácok, a 4. hely kábé bebiztosítva, persze biztos, ami biztos, legéberebb katonánk, Koscielny az utolsó bajnokin még szerez egy győzelmet jelentő antigólt. Ehhez képest ezek az idény jelentős részében aggasztóan sokat lébecoló gyerekek most, mielőtt újra kikapunk szerdán, nagyon odatették magukat, és kifutották a belem. Hála és köszönet a lelkiismeretes Manchesternek, amely ugyancsak nem alibizni érkezett London fényesebbik felére – küzdelmes, sportszerű meccs volt. Az egykori halálos ellenségekből mára sztorizgató idős urak lettek, akik egymás szemébe néznek, ha koccintanak az otthonban. És ezen a képen most a speciális Mourinho sem tudott rontani.
Mesterünk, Wenger taktikája tökéletesen bevált. Már a hadrend variálását csodáltam (Giroud állítólag azért maradt ki a kezdőből, mert stresszelt a francia elnökválasztás miatt), de a felismerés előtt, hogy egy fejen megpattanó lövésből szerzett góllal kell megfognunk a manchesterieket, megemelem a kalapom.
Minden szép dolog véget ér egyszer, és minden borzalmas is. Négy meccsünk van hátra, aztán jöhet az érettségi. A megszerezhető 12 pontból megjósolok 7-et. Nem a mi évünk volt, de szegény Unitedot is húzta az ág, vagy saját edzőjének baromságai. Ehhez képest ők hamarosan Európa Liga-döntőbe masírozhatnak, mi pedig az alázatos sportembereket jellemző nagy pofával várjuk a május végi FA Kupa-finálénkat. Mint az árokba hajított viszkis üveg, ha megsimogatja a telihold fénye, szépen csillog az ezüst is.
