2014.06.08., hb

USA

Az Egyesült Államok a kilencvenes évek elején kezdte meg a felzárkózást a futballelithez: Arany Kupa-érmek, zsinórban hét vb-szereplés. A nagy áttörés viszont még mindig várat magára. Nosztalgiázzunk együtt régi videók segítségével.

Az Egyesült Állomokban a sport tudomány. Az amerikaiak legtöbb sportolója (főleg a labdajátékosok) főiskolát, egyetemet végzett szuperatléta, akit gyerekkora óta szisztematikusan készítenek fel a sportkarrierre, és az azzal járó megpróbáltatásokra. Van azonban egy sportág, amellyel az elmúlt évtizedekben meglehetősen mostohán bántak az USA-ban, amelyet csak a közép- és dél-amerikai bevándorlók fiai (és furcsa módon a jómódú családok lányai) űztek, és amelyre maximum négyévenként, a világbajnokságok idején csodálkoztak rá az amerikaiak. Ez a futball, vagy, ahogy ők hívják: a soccer.

Amerikában a foci megítélésén az sem segített, hogy a válogatott rögtön az első világbajnokságon elődöntőt játszott. Sőt, az uruguayi tornán az amerikaiak szerezték a vébék történetének első mesterhármasát is: a Paraguay elleni utolsó csoportmeccsen Bert Patenaude talált háromszor a hálóba. '34-ben még egyszer megmutatták magukat a világnak, aztán csaknem ötven évig semmi, még egy Arany Kupa-szereplés sem jött össze az együttesnek.

A helyzet a kilencvenes évek elején kezdett megváltozni. Az amerikai válogatott az 1989-es Arany Kupán ezüstérmet szerzett, 1991-ben pedig története során először elhódította a kontinentális trófeát. 1990-ben már egy vb-szereplés is összejött, igaz Olaszországban az amik szerzett pont nélkül búcsúztak a versenytől. Az, hogy a feltámadásra pont ekkor került sor, nem volt véletlen: 1988-ban a FIFA az amerikaiaknak ítélte az 1994-es vb-rendezés jogát, azzal a feltétellel, hogy a szövetség a torna kezdetéig létrehoz egy profi futball ligát. Ez a feltétel 1993. december 17-én teljesült, ekkor alakult meg az MLS. A tudatos építkezésnek köszönhetően az amerikai csapat nem vallott szégyent a hazai rendezésű tornán. A csoportkörben legyőzte Kolumbiát (ezen a találkozón lőtt öngólt a kolumbiaiak később meggyilkolt focistája, Andrés Escobar ), leikszelt Svájccal, a 16 között pedig csak 1-0-ra kapott ki a későbbi győztes braziloktól. Ami viszont fontosabb: a vébé után pár amerikai focista (Tony Meola, Marcelo Balboa, Claudio Reyna, Alexi Lalas) nevét hosszú időre megjegyeztük.

A "soccer láz" végül néhány hónap alatt elcsitult Amerikában, a válogatott gerince viszont egyben maradt, az új liga pedig biztosította a megfelelő utánpótlást. '94 óta az USA egyetlen vébéről sem hiányzott, és minden második tornán tovább is jutott csoportjából (1994, 2002, 2010). A csapat legnagyobb menetelésére a 2002-es vébén került sor, ekkor egészen a negyeddöntőkig jutottak Landon Donovanék. A legjobb meccset a Távol-Keleten a portugálok ellen vívták: a csoportkörben 3-2-re múlták felül a szupersztárokat felvonultató luzitán együttest. Emlékezetes volt a búcsújuk is: a negyeddöntőben lefutballozták a pályáról a németeket, de az ihletett formában védő Oli Kahn eszén nem tudtak túljárni, és egy jogos tizenegyest sem kaptak meg, végül 1-0-ra veszítettek. 2010-ben egy körrel korábban búcsúztak, akkor Ghána gyűrte le őket hosszabbításban a legjobb 16 között.

Idén mindkét sérelemért revansot vehetnek: Ghánával és Németországgal ugyanis már a csoportkörben találkoznak.

Egy új korszak kezdete: 64 év elteltével az USA ismét megnyert egy vb-meccset. Sajnos, az amerikai foci újjászületéshez Escobar tragikus öngólja is kellett.

1994: USA-Kolumbia 2-1

Négy gól 39 perc alatt. Jó kis félidő volt. Jeff Agoos öngóljára 12 éve nem találunk szavakat. 

2002: USA-Portugália 3-2

2002-ben az Arany Kupán elkerülte egymást a két ősi rivális, a vébén azonban a nyolcaddöntőben összefutottak. A hentest alakítja: Rafael Márquez.

2002: Mexikó-USA 0-2

A foci sokszor igazságtalan (a játékvezető pedig alkalmatlan a feladata ellátására).

2002: USA-Németroszág 1-0

Nem is vébé a vébé angol potyagól nélkül. 

2010 : Anglia-USA 1-1

(hb)