2008.08.11., focitipp.hu

Fernando Torres-interjú

Kapusként kezdte, de miután egy meccsen kitörték a fogát, úgy döntött: inkább csatár lesz. Az Atléticóban sorra döntötte a rekordokat, 2007 óta a Liverpool játékosa. Az Eb-döntőben Spanyolország az ő góljával győzte le Németországot. Fiatalos arca miatt Kölyöknek (El Nino ) becézik. Ő Fernando Torres.

Mit tanult az első edzőjétől?
Ötéves korom óta rengeteg edzőm volt. Az első profi tréneremet az Atléticóban Manolo Rangelnek hívták. Tízéves lehettem, amikor azt mondta, hogy egyszer elsőligás focista lesz belőlem. De ő mondta azt is, hogy elsősorban élvezni kell a játékot. Nála mi választhattunk, hogy milyen gyakorlatokat akarunk végezni az edzésen. Minden nap megkérdezte valakitől: Na, ma melyik gyakorlat következzen? Ennyi év után már nem emlékszem arra, hogy pontosan hogyan néztek ki az edzések, de a hangulatukat nem lehet elfelejteni. És az üzenetet sem, azt, hogy minden edzésen "oda kell tennem" magam, de ennél is fontosabb, hogy élvezzem azt, amit csinálok.

Mit tanult az utca emberétől?
Emlékszem arra a napra, amikor eljöttem Liverpoolba. Rengetegen kijöttek a madridi reptérre, tévétársaságok kameráztak, ahogy búcsúzom a szüleimtől, egyszóval megható volt. S akkor egy öregember - senki nem ismerte - odajött hozzám, és azt mondta: "Nagy szégyen, fiam, hogy el kell menned az Atléticóból, de én tudom, hogy ennek így kell történnie, mert ez az egy módja van annak, hogy azzá válj, akivé válnod kell, hogy megmutathasd a világnak, amit mi már tudunk: azt, hogy mennyire jó futballista vagy."

A játékosok néha úgy érzik, hogy a szurkolók jobban szeretik bennük az embert, mint a futballistát. Persze, korábban is mondtak már nekem ilyesmiket, de ez más volt. Ezt idős ember mondta, akivel korábban soha nem találkoztam, egy bácsika, aki egész életében az Atléticónak szurkolt, aki imádta a csapatát - de abban a pillanatban az volt számára a legfontosabb, hogy az én életem minél teljesebb legyen.

Mit tanult az apjától?
Apámtól sokat tanultam. Az ember a szüleinek a tükörképe. Soha nem voltam olyan, aki ki akart tűnni, és mindig zavarba jöttem, ha a figyelem középpontjába kerültem. De ha ez történt, mindig tudtam, hogy apám ott van a háttérben és figyel rám. Emlékszem egy meccsre 11 vagy 12 éves koromból, amikor az Atléticóval a Leganes ellen játszottunk, és az edzőm lecserélt. Volt ott egy fickó, aki az oldalvonalnál állt, és végig káromkodott rám. Odanéztem, és láttam, hogy az apám is ott áll, közvetlenül mellette, de nem szólt rá, még csak rá se nézett arra a fickóra, tőle üvölthetett bármit, nem kezdett vele vitatkozni vagy dulakodni, mint azt más szülők tették hasonló esetekben. Csak ott volt. Sosem felejtem el ezt. Mindent figyelt, és elfogadta azt, hogy a világ dolgai ilyenek. Apám ilyen habitusú ember, mindig mögöttem állt, s mindig úriemberként viselkedett.

Az embereket talán meglepte apám reakciója, de neki ilyen a személyisége. Áll a háttérben, és elfogadja a dolgokat olyannak, amilyenek. Ebből a fenti jelenetből sokat tanultam, ez volt az, amit a pályafutásom során mindig szem előtt tartottam. Megtanulni kezelni azokat a helyzeteket, amikor ismeretlen emberek bírálnak és szidnak engem. Zsúfolt stadionokban mindig kijut nekem a szitkokból, de tudom, hogy apám ott áll valahol a háttérben, és a lelátóról figyel engem. Megtanultam, hogy soha ne akarjak mindenáron reflektorfénybe kerülni. Apámnak köszönhetően tudom azt is, hogy mindig oda kell figyelni a másik emberre is, nem én vagyok a világ közepe. Persze, előfordul olykor, hogy engem ünnepelnek, vagy hogy én vagyok a címlapokon, de mindig tudatosítom magamban, hogy a hozzám igazán közel álló emberekre kell figyelnem.

Mit tanult az anyjától?
Tőle azt tanultam, hogy önfeláldozónak kell lenni. Ő szinte mindent feladott, hogy én megvalósíthassam az ambícióimat. Nem járt munkába, mert azzal volt elfoglalva, hogy engem elvigyen az edzésre, majd elhozzon onnan. Ez azt jelentette, hogy Fuenlabradából, ahol laktunk, naponta be kellett menni Madridba. Előbb vonattal utazni, aztán átszállni autóbuszra, majd gyalog keresztülvágni egy parkon. Anyám naponta kétszer végigcsinálta ezt velem, reggel nyolckor és este hatkor, csak azért, hogy engem boldognak lásson. Gyakran eszembe jutnak az akkori csapattársaim, akik nem vitték olyan sokra a futballban, mint én, s hogy őket ugyanúgy hordták a szüleik minden egyes nap. Apám és anyám lemondott a saját érvényesüléséről azért, hogy én érvényesülhessek. Fontosabbnak tartottak engem maguknál. Ez volt az ajándék, amit tőlük kaptam. Én is jobban örülök annak, ha magam körül mosolygó embereket látok, mint annak, hogy nekem éppen jókedvem van. Minden, amit elértem, azt tulajdonképpen anyám kemény munkájának köszönhetem, s annak, hogy sok mindenről lemondott miattam.

Mit tanult a barátnőjétől, Olallától?
Sok közös tulajdonság van bennünk, sokat tanulunk egymástól, mégis az a legfontosabb, hogy olyasmit tudunk adni egymásnak, ami a másikból hiányzik. Ha veszít a csapatom, vagy valami más miatt robbanékony és ingerlékeny vagyok, akkor ő az, aki képes megnyugtatni. Ő az, aki higgadt fejjel képes megoldást találni olyan helyzetekre, amikor én az érzelmeimre hallgatnék. Ő az, aki bátorít, ha egy kis biztatásra van szükségem. Ha valakivel együtt élünk, akkor gyakran ő az egyetlen ember, aki segíteni tud a bajainkon.

Mire tanították meg a kutyái?
Az élet lényege nem az, hogy minél nagyobb vagyont halmozzunk fel. Az élet kis dolgokról szól, például arról, hogy öt percet játszunk a kutyánkkal a kertben, s én közben elfelejthetem a mindennapok gondjait. Előfordul, hogy egy tízperces séta a kutyámmal többet használ nekem, mint pályára lépni egy óriási rangadón.

Mit tanult Steven Gerrardtól?
Csodálom őt, mert pontosan látom, hogy mekkora nyomás nehezedik rá nap mint nap: mindenki róla beszél, mindenütt őt mutatják - az öltözőkben, a kocsmákban, a stadionokban... Hallottam már olyan véleményt, hogy Gerrard nem elég kemény. De tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz dolog együtt élni a hírnévvel. Ő más szinten van, mint a többiek, de ez nem csoda, mert a Liverpool is más szinten van, mint a klubok nagy része.

Gyerekkorom óta csapatkapitány voltam, és tudtam, hogy rólam beszélnek az emberek. Éreztem ezt, láttam a szemem sarkából, főleg akkor, ha a dolgok nem jól alakultak. Az emberek engem követtek a tekintetükkel. Ugyanez történik most Stevennel. Mindeki tőle várja az eredményeket, neki kell vezetnie a csapatot, neki kell példát mutatnia. Mi, akik voltunk már hasonló helyzetben, tudjuk, hogy milyen nehéz együtt élni ezzel a nyomással. S látjuk azt is, hogy ő ebben a szituációban is valódi példakép, akitől sokat lehet tanulni. Egészen hihetetlen, hogy mennyire függetleníteni tudja magát a körülötte zajló hisztériától. Egyszer majd én is egy ilyen csapat kapitánya szeretnék lenni, s azt Steventől tanulom, hogy milyen is egy igazi vezéregyéniség.

Mit tanult a játékvezetőktől?
Az első, amit le kell szögeznem: a játékvezető nem ellenség! Mi mindannyian a munkánkat végezzük: a futballisták és a játékvezetők is. Spanyolországban egyszer elbeszélgettem a játékvezetőkkel, és arra jöttem rá, hogy nem érdemes pörölni velük, mert ők is csak emberek, akik minél jobban szeretnék végezni a munkájukat, akárcsak én. Hasonló cipőben járunk. Egyszer egy meccsen - már nem emlékszem pontosan, melyik volt az - egész idő alatt engem támadt a közönség, fütyültek, ahányszor labdához értem. Akkor odajött hozzám a játékvezető, és azt mondta: Most már tudod, hogy érzem magam hétről hétre a pályán. Ez aztán megváltoztatta a hozzáállásomat a játékvezetéshez, igyekszem kevesebbet reklamálni és jobban együttműködni a bíróval.

Mit tanult Rafa Beníteztől?
Hogy sohasem szabad lazítani. Ha egy futballista bekerül egy olyan csapatba, amely látszólag magától működik, és minden megy, mint a karikacsapás, akkor hajlamos arra, hogy kiengedjen. Ez hiba. Sohasem lehetünk elégedettek magunkkal, minden egyes nap arra kell törekednünk, hogy a tőlünk telhető legjobb teljesítményt nyújtsuk. Egy olyan klubnál, mint a Liverpool, nem fordulhat elő az, hogy rúgok 20 gólt, aztán hátradőlök, és élvezem a sikert. Mert miután rúgsz 20 gólt, Rafa Benítez akkor is ott áll fölötted az edzésen, és új gyakorlatokat végeztet, új célokat tűz ki eléd. Vannak napok, amikor úgy érzed, betelt a pohár, és azt mondod magadnak: Ez az ember nem hagy élni, még lélegzetet sem vehetek nyugodtan. De aztán eltelik egy kis idő, és belátom, hogy mindaz, amit kért tőlem, az én javamat szolgálta, az én épülésemre volt. Azt szeretném, ha mindig tovább fejlődnék, ha sohasem kényelmesednék el. Ehhez viszont kell egy olyan személy a környezetemben, aki keményen megmondja nekem, hogy mit és hogyan kellene csinálnom, ha nem akarok leereszteni. Sokszor úgy érezzük, hogy nem is szeretjük őt igazán, de előbb-utóbb mindenki belátja, hogy mennyi mindent köszönhet Beníteznek.

Mit tanult az Atlético szurkolóitól?
Én is Atlético-drukker vagyok, és egyszer majd szeretnék visszatérni oda. Ha az utcán meglátok egy Atlético-szurkolót, akkor jó érzéssel tölt el, hogy én is egy vagyok közülük, én is az ő táborukba tartozom.

S mit tanult a liverpooli szurkolóktól?
Elképzelni sem lehet jobb szurkolótábort, mint a liverpooli. Mindig, minden helyzetben kiállnak a csapat mellett, jóban-rosszban. Nem számít, hogy éppen kikaptunk, vagy nem ment a játék - mindig a tudomásomra hozzák, hogy velem vannak, az én pártomat fogják, számíthatok rájuk. Ha a Liverpool vörös mezét viseled, akkor tűzbe mennének érted, és az utolsó leheletükig szurkolnak neked. Ha hibázol, nem szidnak meg érte - azért nem, mert a Liverpool meze van rajtad, és ez számukra mindennél fontosabb. Azt is megrendítő látni, hogy milyen szeretettel fogadják az egykori liverpooli játékosokat, ha megjelennek az Anfield Roadon. Ha jól megy a csapatnak, akkor imádják a futballistákat. Ha nem megy jól a csapatnak, akkor büszkék a klubra, s mi olyankor is azt érezzük, hogy 100 %-ig számíthatunk rájuk, ami óriási segítség nekünk. Ez a nagy különbség az angol és a spanyol futball között, a szurkolók hozzáállása.

Mit tanult a könyvekből és a filmekből?
Mindenféle dolgokat hasznosít belőlük az ember, de a legfontosabb az volt, hogy a barátság aranyat ér. Valójában az emberi kapcsolatok jelentik a vagyonunkat. Mert egy igazi barátság élethosszig szól. Akik a könyveket írják, azok mind a személyes tapasztalataikat sűrítik bele a könyvekbe. Tőlük azt tanultam meg, hogy ott legmélyen mind egyformák vagyunk: egyformák a reményeink, a vágyaink, a félelmeink, s ugyanolyan igényeink vannak, ha a családról vagy a kapcsolatainkról van szó. Megtanultam azt is, hogy az irigység az egyik legrosszabb tulajdonság. De errefelé ritkán találkozom irigy emberekkel. Akikkel az utcán összefutok, Manchesterben vagy Liverpoolban, azok mind nagyon barátságosak.

Mit tanult a sportújságíróktól?
Az újságíróktól sokat lehet tanulni. Tényleg! A futballisták hiúk, s ezért hajlamosak azt hinni, hogy azok a jó újságírók, akik dicsérik őket, és azok a rossz újságírók, akik bírálják őket. Akadnak persze olyan újságírók is, akik szándékosan sértegetnek a cikkeikben, akik nem azért kritizálják a játékomat, hogy segítsenek, hanem azért, hogy megbántsanak. Nem az én feladatom, hogy erre felhívjam a figyelmüket, de előfordul, hogy néha nekik is meg akarom mutatni a pályán: tévedtek, amikor ezt-meg-ezt írták rólam.

Van olyan hely, amely elvarázsolta?
Jártam olyan vidékeken is, mint az Amazonas-menti őserdők, Polinézia, Bora Bora vagy Mexikó szegény tartományai, ahol az emberek mintha a "semmivel határos" helyeken élnének. Lenyűgözött, hogy azok az emberek tudnak a legtöbbet adni, akiknek nincs semmijük. Ezeken a vidékeken, ahol nincs irigység, ahol nem fontosak az anyagi javak, az emberek nagylelkűek, és azt a keveset, amijük van, készek azonnal megosztani másokkal.

S ez arra döbbentett rá, hogy mi futballisták nem a való világban élünk. Néha szeretek kívül kerülni mindazon, ami körülvesz bennünket, ezért keresek fel időről időre olyan helyeket, ahol nem érződik a pénz hatalma, s ahol nem féltékenyek egymásra az emberek. Aztán visszatérek Európába, ami azért egy egészen más világ. Nincs igazam?

(A Champions magazin augusztusi-szeptemberi duplaszámában megjelent interjú alapján.)