2011.06.28., focitipp.hu

Milyen volt az angol szezon? Történelmi. Manchesteri szempontból mindenképpen. Premier League-értékelés, 1. rész.

A bajnoki címek számát tekintve a Manchester United megelőzte az örökranglistán a Liverpoolt (19:18), a Manchester City pedig megnyerte az FA-kupát (s így harmincöt év szünet után ismét trófeának örülhetett).

Ha a csapatorvosokat kérdeznénk arról, hogy milyen volt a szezon, azt felelnék: borzasztó. Sok sztárjátékos - Didier Drogba, Frank Lampard, Rio Ferdinand, Steven Gerrard, Cesc Fábregas, Marouane Fellaini vagy Gareth Bale - sérülés miatt kihagyta a szezon egy részét.

Ha pedig az angliai szurkolókat kérdeznénk arról, hogy milyen volt a szezon, azt felelnék: drága. Egy átlagos belépő (az olcsóbbik fajtából) 45-50 fontba került - akárcsak egy Pozsony-London retúr repülőjegy…

 

A legjobb csapat

A Manchester United és a Stoke City. A ManU azért, mert a szezon előtt csak a 3-4. helyre várták a szakemberek, ehhez képest viszonylag simán bajnok lett, a májusi "döntőben” 2-1-re legyőzte a Chelsea-t, s az Old Traffordon lehengerlő volt, a megszerezhető 57 pontból 55-öt begyűjtött hazai pályán (mérlege 18-1-0), ami rekord a Premier League-ben.  A Stoke Cityt pedig azért emelnénk ki, mert Tony Pulis kezei alatt ügyes kis középcsapattá nőtte ki magát (már nem Rory Delap bedobásai jelentik az egyetlen veszélyt a Stoke City részéről).

 

A legjobb edző

Sir Alex Ferguson egy zseni, ez kétségtelen; minden idők egyik legsikeresebb edzője. A szezon legjobb trénere címet mégsem ő, hanem Kenny Dalglish érdemelte ki. Dalglish több mint tíz év után tért vissza a profi futballba, hogy megmentse az agonizáló Liverpoolt, amely januárban 4 pontra volt a kiesőzónától. Dalglish munkához látott, felrázta az enervált csapatot, beépített néhány lelkes fiatalt (Kelly, Flanagan, Spearing), a Liverpool pedig tavasszal legyőzte a Chelsea-t (1-0, idegenben), a Manchester Unitedet (3-1, Kuijt triplázott) és a Manchester Cityt is (3-0). Ha januárban kezdődött volna a bajnokság, a Liverpool ezüstérmet szerez.

Ki volt a szezon legrosszabb edzője? Ha a kérdést télen tesszük fel, mindenki Roy Hodgsont nevezi meg. Nyárra a helyzet megváltozott: a legrosszabb edzőből az egyik legjobb lett. Miután Hodgson csúnyán megbukott az Anfield Roadon (ő az első liverpooli edző 1959 óta, aki úgy távozott a csapattól, hogy egyetlen trófeát sem nyert a Vörösökkel), februárban dupla-vagy-semmi alapon elvállalta a kiesés elől menekülő West Bromwich irányítását. Azzal a tudattal, hogy vagy visszaszerzi edzői renoméját, vagy teljes buktával zárja a szezont. Hodgson kockáztatott, és nyert. Irányítása alatt a West Bromwich megkapaszkodott a középmezőnyben, számokban kifejezve: Hodgsonnal 13 bajnokit játszott a WBA, s csak kétszer kapott ki!

A legjobb edző kategóriában a blackpooli Ian Holloway kapja a szimpátia-díjat: a szókimondó, karakán Holloway majdnem csodát művelt a mezőny legszegényebb csapatával, amely az utolsó mérkőzés utolsó percéig harcolt a bent maradásért. A Blackpool végül kiesett, s mi hiányolni fogjuk Holloway klisémentes, lényegre törő nyilatkozatait.

 

A legjobb játékos

Egy szerb kőszikla, akit úgy hívnak: Nemanja Vidics. A Manchester United sokat köszönhet neki idén, a szezon nagy részében Rio Ferdinand nélkül kellett állnia a sarat. Vidics évről évre megbízhatóbb, s nagy erénye, hogy olykor fontos gólokat fejel - mint májusban a Chelsea ellen.

Sokak szerint (s itt Sir Alex Ferguson véleményét is idézhetjük) egy Tottenham-játékos volt a szezon legjobbja. De nem Gareth Bale, aki elsősorban ősszel remekelt, hanem Luka Modric. A horvát spíler lát a pályán, nagyszerűen osztogat, s a Spurs felkészülhet arra, hogy nyáron több csapat is megpróbálja elcsábítani Modricot. A licitálást a Chelsea kezdte, 22 millió fonttal - az ajánlatot Harry Redknapp komolytalannak nevezte.

 

A legjobbak között kell említenünk a Blackpool kiváló rúgótechnikájú irányítóját, Charlie Adamet, vagy azt a Scott Parkert, aki egymaga próbálta bent tartani a West Hamet, és zakatolt tizenhatostól tizenhatosig (angol szakszóval: box-to-box). Érdemes figyelnünk a középpályás Jack Wilshere-re is: még csak 19 éves, de már az Arsenalban és az angol válogatottban is alapembernek számít.

 

A nagy csalódás

Fernando Torres. Egykoron hős volt, mára antihős lett. A spanyol csatár írásbeli kérvényt nyújtott be a Liverpoolnak, hogy érvényes szerződése ellenére távozni szeretne az Anfield Roadról (nem túl elegáns nyilatkozataiban személyes ambícióit emlegette, melyeket a liverpooli klub - Torres szerint - már nem tud kielégíteni). A depressziós támadó Londonba költözött, miután a Chelsea brit rekordot jelentő 50 millió fontot (58,5 millió eurót) fizetett érte, csakhogy Torres a klubváltás után is ugyanolyan búvalbéleltnek tűnik, mint korábban: a Chelsea-ben 14 meccsen lépett pályára, s mindössze egy gólt lőtt (egy pocsolya hathatós segítségével a West Hamnek). Nem egy fényes mérleg.

Valahol a szuterénben megtaláljuk Joe Cole-t is. Csalódást keltett a játéka, mondhatnánk, de már ez is túlzás lenne: Joe Cole, aki egykor vígan vágtatott a széleken, jó ideje nem játszik: lelassult, elfásult, kisiklott. Új klubjában, a Liverpoolban azzal nyitott, hogy első meccsén (az Arsenal ellen) kiállították. A folytatás már csak jobb lehet, gondolták Liverpoolban, de tévedtek: a heti 90 ezer fontot kereső Cole többnyire a kispadon ülte végig a meccseket.  „Joe Cole nagyszerű futballista, ugyanazt meg tudja csinálni a labdával, mint Lionel Messi” - mondta róla tavaly nyáron Steven Gerrard. Ez volt az év vicce.

 

A legjobb meccs

Szombat délutáni őrület a Goodison Parkban: Everton-Manchester Utd (3-3). Volt minden, mi szem-szájnak ingere. Szép gólok, drámai hajrá, őrjöngő szurkolók. Az utolsó percben még 1-3 volt az állás, akkor jött Tim Cahill (2-3), majd Mikel Arteta (3-3). Eufória, eksztázis, delírium.

 

A Manchester Unitednek két további mérkőzését említhetnénk: a West Ham ellenit, amikor a Vörös Ördögök 0-2-es félidő után fordítottak 4-2-re Londonban (gólszerzők: Rooney, Rooney, Rooney és Chicharito), vagy a Blackpool elleni idegenbelit, amikor szintén 0-2-ről győztek 3-2-re.

 

Érdekes koreográfiája volt a Newcastle-Arsenal (4-4) mérkőzésnek is: tíz perc elteltével 0-3, a félidőben pedig 0-4 volt az állás. Minden eldőlt, vélték a hazai drukkerek, s bosszúsan hazaindultak a szünetben. Döntésüket utóbb megbánták: Abou Diaby kiállítása után ugyanis az Arsenal megroggyant, a Newcastle pedig vérszemet kapva gyorsan berámolt négy gólt, s egészen valószerűtlen körülmények között egálra mentette az elveszettnek hitt meccset.

 

A legkülönösebb meccs

A februári Ligakupa-döntő, amelyen az esélytelen Birmingham City 2-1-re legyőzte az Arsenalt, egy óriási potyagóllal (a 89. percben egymásra várt a kapus és a középhátvéd, ezt a "kommunikációs zavart" használta ki Obafemi Martins a gólszerzésre). S hogy miért volt különös ez a meccs? Mert mindkét csapat szezonját "elvágta".

 

Az Arsenal nem tudta kiheverni ezt a pofont, a folytatásban kiesett a BL-ből és az FA-kupából is, a bajnokságban pedig (ahol februárban még az első helyről vizionált) a hátra lévő 11 meccséből csupán 2-t tudott megnyerni, s végül visszacsúszott a 4. helyre, ami azt jelenti, hogy lemaradt az automatikus BL-indulásról is, s a készülhet a selejtezőre. A Birmingham City pedig mintha túl sokáig ünnepelte volna a kupagyőzelmet (amely 1963 óta a klub első trófeája volt): onnan kezdve a "másnaposság” végig érezhető volt a Kékeken, s az a csapat, amelynek a nevek alapján (Foster, Dann, Zsigics, Bentley, Martins, McFadden) a középmezőnyben lett volna a helye, szégyenszemre kiesett az élvonalból.

 

Angol leltár, 2. rész: Rooney gólja és a blackpooli buli 

 

Gazdag József

A cikk eredetileg a pozsonyi Új Szó futballmellékletében jelent meg.