2012.10.18., focitipp.hu

Magyarország-Törökország 3:1! Ezzel kapcsolatban van egy jó meg egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

Kezdem a jóval: viszonylag simán (értsd: nem erőlködve, nem bírói segítséggel, nem mázlis góllal) legyőztünk egy magasabban jegyzett csapatot, s négy meccs után kilenc ponttal csoportunk második - minimum pótselejtez őt érő! - helyén állunk! Taps és elismerés jár a fiúknak, kedd este rászolgáltak.

S hogy mi a rossz hír? Az, hogy még nincs vége a selejtezősorozatnak. Ha rajtunk múlna, most lefújnánk az egészet, és tavaszszal gyorsan pótselejteznénk a bolgárokkal. De sajnos nem rajtunk múlik, így jövőre még hat csoportmeccs vár ránk, többek között Isztambulban, Bukarestben, Amszterdamban.

Milyen volt a magyar-török? Felemás. Az első húsz-huszonöt perc "magyaros kilátástalansága" után (amikor a lelátón felharsant az "Ébresztő! Ébresztő!") kevesen gondolták volna, hogy a meccs végére a "Szép volt, fiúk!" lesz a sláger, s hogy megérdemelt vastapsot kap a magyar válogatott. Persze, a fociban ez a szép. A kiszámíthatatlanság. Hogy egy potyagól felébreszti a "bennünk szunnyadó oroszlánt". Na jó, ez azért költői túlzás, de valami ilyesmit láthattunk. Kis magyar feltámadást. Pedig 0:1-nél már majdnem beküldtük Szabicsot (ott állt az oldalvonalnál, cserére készen), vélhetően Komant váltotta volna - aki inkább gyorsan lőtt egy gólt, majd kiharcolt egy tizenegyest...

Ki volt a legjobb? Bogdán Ádám. Most már nyugodtan kijelenthető: van egy higgadt és megbízható kapusunk! Emlékeznek még a súlyos vereséggel végződő, 2006-os magyar-norvégra? Ott a harmadik norvég gólnál Király Gábor egy beadás közben (!) kinézett a partjelzőre, s reklamálni kezdett - a labda pedig ráérősen szállt a túloldalra, ahol Pedersen ráfordult, és kapunkba bombázta. Ugyanez a hozzáállás Bogdán esetében elképzelhetetlen. Megkockáztatom: a keddi meccsen ő volt az, aki összetartotta a csapatot. Pszichikai szempontból ugyanis rendkívül sokat jelent, ha egy kapus mindent megfog, még az olyan labdákat is, amikor már régen lest jelzett az asszisztens.

Ha valakit még ki kellene emelnünk, az Gera Zoltán lenne. Voltak rossz megoldásai, de ahogy harcolt, ahogy küzdött, az példaértékű (az utolsó percekben például kétszer szerelt saját tizenhatosunknál). Ezt szeretjük benne: a megalkuvás nélküli futballt. Mert nem az a fontos, hogy "megy-e a zsuga", hanem a hozzáállás. Az alázat, az elszántság, az elhivatottság.

"Nagy öröm ez nemcsak nekünk, a szurkolóknak és az országnak egyaránt" - nyilatkozta a meccs után Egervári Sándor, de szavai korrekcióra szorulnak: nem az országnak nagy öröm, kedves mester, hanem a nemzetnek, amelybe mi, határon túli magyarok is beletartozunk. (Sőt: a zászlók alapján ítélve olybá tűnik, mintha a válogatott meccsein a "fél Csallóköz" és a "fél Mátyusföld" ott lenne.)

"Semmiféleképpen sem várok bocsánatkérést a hollandok elleni mérkőzés utáni kritikák miatt... A játékosok bebizonyították, hogy lehet rájuk számítani, és a kétkedőknek is választ adtunk arra, hogy lehet ebben a csapatban bízni" - folytatta Egervári. A magunk részéről ehhez annyit tennénk hozzá: egykét bíráló megjegyzés talán nem volt haszontalan, mert - például - nem láttuk a pályán Liptákot, ami, hogy úgy mondjam, eleve megnyugtatóan hatott...

Hogy Elektől néha méterekre pattant a labda? Hogy Hajnal nem tíz, hanem ötven méterrel lőtte fölé a szabadrúgást? Hogy Kádár - senkitől sem zavartatva - majdnem öngólt fejelt? Legyünk elnézőek: előfordul az ilyesmi. Most aztán végképp nem fogunk a kákán is csomót keresni. Négy meccs, kilenc pont - a terv teljesítve. Andorra, Hollandia és Észtország ellen valóban gyöngén futballoztunk, de üsse kő! Ha választanunk kellene, hogy "szép játékkal 0 pont" vagy "csúnya játékkal 9 pont", akkor - kövezzenek meg minket! - szemrebbenés nélkül a célelvűségre és a 9 pontra szavaznánk.

Egyelőre még korai a második helyről vizionálni. De legalább van minek örülni. S ami a legfontosabb: reménykedve várhatjuk a tavaszt. Jó érzés, nem?

(Gazdag József)

A cikk eredetileg a pozsonyi Új Szóban jelent meg.