2017.04.24., Bartók Imre

2017. 04. 23. – Real Madrid–Barcelona 2:3

Tíz év alatt talán kétszáz Barca-mecccset láttam, persze, hogy ez volt a legnagyobb. Látunk, láttunk valamit, ami nem volt, és nem is lesz többé. Messi az, aki, de azt hiszem, ez a meccs Luis Enriquéé. Nagyon megérdemelte.

Gyerekkoromban is láttam, néztem persze focit. Emlékszem, amikor huszonvalahány évvel ezelőtt a majdnem teljesen megvakult nagyapámmal a rádiót hallgattuk. „Kamerun, Kamerun!”, mondogatta, gondolom, vébé lehetett, gőzöm nem volt róla, hogy mi van, de valami izgalmas történt. Aztán nagy kihagyás, és egyszer a nappaliban már tizenévesen, böcsülettel betépve végigbámultam egy meccset, Villarreal-Valami. Le voltam nyűgözve. Az Arányok Szelleme (Messerschmitt) találkozott a „zöldön túli zölddel” (Vélazquez). Szelíd tébollyal, izzadtan figyeltem a labda útját, és csak másnap olvastam el a hírösszefoglalót: halálunalmas 0-0. Ha ilyen a halálunalom, milyen lehet a parádé, kérdeztem nagyapám szellemét. Azt felelte, várj.

 

A hosszúra nyúlt és indokolatlanul érzelmes bevezető a tikitakához való viszonyom megvilágításához volt szükséges. Mindig is érteni véltem a fanyalgókat, akiknek már herótjuk van a labradortartási, pardon, a labdabirtoklási statisztikáktól, és magam is sokszor lapos pillantásokat vetettem azokra, akik Xavi passz-százalékait dúdolják a lilás erezetű tábortűz körül. Mégis, szimpátiák ide vagy oda, ösztönösen tudtam, hogy itt rejtőzik az igazság. Hogy KTN bon mot-jával éljek – „Mit gondolok a fociról? Passz.”. Vagyis a foci: passz. Ma már tankönyv, hogy Guardiola járatta csúcsra a stílust, a tragikusan hamar elhunyt, tündöklő tehetségű és elképesztően rokonszenves Vilanova még új színt is vitt bele, majd Martino szétrohasztotta az egészet. Egy ilyen hullámvasút után érkezett a grundra a napi 100 km-t lebicajozó Luis Enrique, a csendes megszállott. És akiről – eljött az ideje, hogy mérleget vonjunk – kiderült, hogy nagyobb formátum, mint az azóta is csak a híréből élő Pep.

 

Enrique fokozódó krízisben vette át a csapatot, és félév elteltével már úgy tűnt, visszafordíthatatlan az erózió. A „lapok” elmérgesedő konfliktust emlegettek közte és Messi között. Az eredmények finoman szólva hullámzóak voltak. Mindenesetre Luis rendbe rakta, amit lehetett. Nem azt állítom, hogy a „történelem legnagyobb csapatát” rakta össze (ezt sokszor hallottuk korábban), de azt igen, hogy egy vergődő-öregedő, túlnyerészkedett és/vagy hitehagyott gárdát rázott föl, és vezetett rá biztos kézzel arra a vörös szőnyegre, amelyen emelt fővel vonulhatnak be a csak a legnagyobbat megillető múzeumba, valahol félúton Ehnaton és Petőfi Sándor büsztjei közé.

 

Mert lássuk be, a vasárnapi meccs nemcsak Luis Enrique utolsó nagy meccse volt a csapattal, de egy (újabb) korszak vége is. Messi elképesztő személyes drámája, télapószakálla, amely persze nem szakáll, hanem a vérzést csillapító vattacsomó, a semmiből visszahozott és aztán kétszer megnyert meccs – olyan csoda ez, amely a bajnokság végeredményétől függetlenül sokkal nagyobb morális és sportszakmai fegyvertény, mint a Párizs elleni kétes emlékű 6-1. Ez az este volt az igazi visszatérés, a talpra állás, az utolsó esély megragadása – ami után amúgy továbbra is a Real kezében a bajnokság sorsa –, ugyanakkor ez az este mutatta meg Messi klasszisát, nem a BL, ahol idén már korántsem volt önmaga.

 

Azért is volt könnyfakasztó látni ma a dupláját, mert eszembe jutott, milyen régen nem láttam már így ragyogni. Nézzünk szembe vele, hogy Messi elkezdett védekezőközéppályásodni. Ami nem baj, öregember nem gyorsvonat, az idők múlnak, mors Morientes. Az egyre gyakrabban semmit sem mutató Leo ma mégis régi fényében tündökölt – a félpályás megindulásait senki sem tudta megakasztani, hosszabbításban szerzett találata pedig minden idők egyik legnagyobb karrierjének – ne feledjük, számtalan (válogatottbeli) kudarccal pettyezett karrierjének – méltó, nos, természetesen nem befejezése, nem is megkoronázása, hiszen az a korona már eddig is a helyén volt, mégis, azt hiszem, különleges pillanata volt. Mikor vette le utoljára pólóját?

 

És hozzá Cé amúgy megejtően görcsös, céltalan próbálkozásai, távolijai. Minden tisztelet azért, hogy megtanult ballal lőni, de akkor is jobb lábas marad. Alapítványi iskola, szállodalánc, modellkarrier, de azt a balost nem kéne erőltetni, spiccel még talán, de csavarni kár vele. Sosem fog olyan találatokat szerezni, mint amilyet Rakitic berámolt. Azt is megértem, hogy mutogatja a ziccere után a centimétereket, annyival kapta a háta mögé, azért nem tudott rádőlni, te cseszted el Asensio, nyilván. Persze, Cé is minden elismerést megérdemel, de a – kinek szomorú, kinek felvillanyozó – igazság akkor is az, hogy vele szemben egy ösztönös zseni tündöklését láttuk; ma is. És már nem sokáig. A búcsú közeleg – Luis Enrique már elbúcsúzott, és, ha nem is ilyen feltűnően, de Messi és Cé is el fog. Talán szimbolikus jelentőségű, hogy egy ilyen meccset azon a héten játszottak, amikor Ibrahimovic halálra sérült, és amikor Rooney leépüléséről újabb cikk jelent meg a Guardianban. A legendák fáradnak, és a ma este bizonyította, hogy az olyan porbafingók, mint Alcacer vagy Kovacic, nem lesznek képesek pótolni őket, legalábbis egyhamar biztosan nem. Ramos pedig lehet akármekkora klasszis, akkor is egy szédítően nagy paraszt.

 

„Kamerun, Kamerun!”, mormogta nagyapám, nagydarab, egyszerű ember, a kifeslett bőrfotelben. „Messi, Messi”, mormogom annyi esztendővel később a táncteremben, száraz tekintetű ifjak között. Ti, akik rühelltétek a tikitakát, a kultuszt, a pattogó bolhát, álljatok meg egy percre, és rójátok le tiszteleteteket. Tíz év alatt talán kétszáz Barca-mecccset láttam, persze, hogy ez volt a legnagyobb. Látunk, láttunk valamit, ami nem volt, és nem is lesz többé. Messi az, aki, de azt hiszem, ez a meccs Luis Enriquéé. Nagyon megérdemelte.