2013.09.07., ktn

A magyar futball történetének újabb szomorú fejezetét szenvedtük végig Bukarestben.

Az évtized legfontosabb mérkőzéseként harangozta be a magyar sajtó a Románia elleni idegenbeli vb-selejtezőt. Ha nyertünk volna, szinte biztos a pótselejtezős helyünk. Ha ikszelünk, még lehetett volna reménykedni. De mi kikaptunk 3-0-ra. De nemcsak kikaptunk - megalázó vereséget szenvedtünk, alamuszi, alibista futballal. Az Egervári-korszaknak – mondjon bármit is Egervári - ezennel vége.

Egervári hatalmas esélyt kapott. Az U20-as válogatott sikeredzőjeként kapta meg a nagyválogatott vezetőedzői feladatát (hogy elődjei mennyit tettek az U20-asok eredményeiért, az más kérdés...). Hátszélben dolgozhatott, a média kezdettől fogva támogatta, nem támadták úgy, mint a külföldi kapitányokat, Matthaeust, Koemant. A vb-selejtezők sorsolásakor még féltünk az ellenfelektől, de hamar kiderült, hogy Egervárinak ebben is szerencséje volt - az utóbbi tíz év leggyengébb török és román csapatát kellett volna megelőzni a pótselejtezős helyért. De ez sem fog sikerülni.

Ez a román válogatott (a 3-0 ellenére) nem világverő. A magyarok ellen sem csináltak semmi különöset, csak kitették a szívüket-lelküket a pályára, meghaltak egymásért. Az egymás elleni párharcok döntő százalékát ők nyerték. S amikor már megjött az önbizalmuk, képesek voltak szép adogatásokra is. Ettől a közepes román válogatottól kaptunk ki 3-0-ra, de ha Bogdánnak nincs két klasszisvédése, 5-0 is lehetett volna a vége. S még akkor sem lehetett volna egyetlen szavunk sem.

Ami miatt viszont szólhatunk, sőt, ami miatt akár kiabálhatnánk is, az a magyar játékosok hozzáállása. Ez volt szégyenteljes. Megint csak hangzatos ígéreteket kaptunk: a fiúk az életüket is odaadták volna a sikerért, a magyar szurkolókért. Ehelyett csak tengtek-lengtek a pályán. Szembe köpték azokat a drukkereket, akik Bukarestbe utaztak miattuk, s azokat is, akik a tévé előtt ülve drukkoltak nekik Dublintól Csíkszeredáig. Mert ki lehet kapni bátran (mint ahogy Hollandiában kaptunk ki 5-3-ra), és ki lehet kapni így is.

Az egyéni teljesítményeket is lehetne elemezni. Bogdánon kívül nincs kit dicsérni. Guzmics hiába játszott határozottan, ha már a 2. percben olyan hibát vétett, ami miatt gyakorlatilag elment a meccs. Vagy mit mondjunk Liptákról, akit a harmadik gól előtt Tanase megkerülős csellel etetett meg. Liptákról hosszú ideje ugyanazt mondjuk: nem szabadna a válogatott közelébe sem engedni. Mit mondjunk Komanról, aki a második félidőben már lépni sem tudott a fáradtságtól. Szimpatikus focista, de a klubcsapatában (most éppen Ural Valami, az orosz liga tökutolsója) Varga, Hajnal ott volt a pályán? Érdekes, a románoknál az ő posztjukon játszó Bourceanura és Pintiliire valahogy jobban emlékszünk. Dzsudzsák Balázs? No komment. Szalait kár volna ekézni, ő a legnagyobb hibáját Budapesten követte el a románok ellen, amikor 1-0-nál ordító ziccert rontott. Ha Pesten nyerünk, most nem lenne tragédia. S végül Böde Dani. Kínosan képzetlennek, lassúnak tűnt, s azt is fájdalmas volt látni, hogy az NB I-ben tanknak számító focista a párharcok során mennyire esélytelen volt Goiannal és Chirichesszel szemben. Mentségére szóljon: ha tíz Böde-mentalitású mezőnyjátékosunk van, akkor nem ilyen szájízzel veszítjük el ezt a meccset.

A vb-álmokról lemondhatunk. S itt az ideje lemondanunk Egervári Sándorról is. A magyar szövetségi kapitány a meccs után megint mellébeszélt. Egervári szerint a válogatott fejlődése a vereség ellenére is megkérdőjelezhetetlen, Egervári látta az esélyt Bukarestben is, Egervári reméli, hogy a szurkolókat kárpótolni lehet az észtek elleni mérkőzéssel. Egervári így, Egervári úgy, de lassan már senki sem hisz neki (sőt, lassan érdemes lesz újraolvasni a Huszti-levelet!). Kedves Egervári úr, a szurkolókat most már nem lehet kárpótolni, ezt a mérkőzést nem lehet jóvá tenni. Ha egy edző ennyire képes feltüzelni a játékosait egy ilyen sorsdöntő mérkőzésre, akkor nem tehet mást: mennie kell. Köszönjük.

(ktn)