2014.10.13., focitipp.hu

Ennyire ellenséges hangulatú meccsre nem is emlékszem. Talán az 1999-es szlovák-magyar Eb-selejtezőn volt hasonlóan feszült a légkör.

A gyűlölet akkor is, most is szinte tapintható volt. Ezúttal hatezer-ötszáz román csendőr biztosította a rendet, a magyar rendszámú buszokat konvojba gyűjtötték, a szurkolói különvonatot egy külvárosi, félreeső pályaudvarra irányították, a drukkereket megmotozták, lekapcsolták.

Csak a szokásos, gondolhatnánk.

Aztán odabent, a stadionban kiderült, hogy a szigorított biztonsági előírások olykor fabatkát sem érnek, a román kemény mag ugyanis folyamatosan petárdákkal, hanggránátokkal és görögtüzekkel dobálta a magyar szektort.

Beszédesek voltak a stadionban kifüggesztett óriási transzparensek is. Az egyik a román alkotmány első cikkelyét idézte, amely úgy szól: Románia nemzeti, szuverén, független, egységes és oszthatatlan állam („Romania este stat national, suveran si independent, unitar si indivizibil!"), a hazai szurkolók sűrűn ismételt rigmusa pedig ekképp hangzott: Székelyföld román föld („Tinutul secuiesc, pamant romanesc!") - válaszul a magyar autonomista törekvésekre.

Aztán az első félidő végén, amikor Szalai (les)góljánál első örömünkben ösztönösen felugráltunk helyünkről a sajtószektorban, a román szurkolók inzultálták a sor szélen ülő Dajka Balázst, az Origo újságíróját - székét megrugdosták, őt pedig leköpték. Tehették, a tribünnek azt a részét ugyanis se rendőrök, se stewardok nem biztosították. Úgy látszik, Bukarestben így megy ez.

***

Dárdai Pál harcos csapatot ígért („nem húzogatni kell, hanem odacsapni"), de annyi mindent ígértek már nekünk az elmúlt években (ki szerethető, ki harapós válogatottat), hogy hittük is ezt a harcias retorikát, meg nem is. Az első félidőt látva: inkább nem.

A románok gyorsabbak voltak, lendületesebbek, labdabiztosabbak; a 34 éves Sanmartean például úgy cikázott át a magyar védők között, ahogy akart. Jöttek, egyre csak jöttek a románok, nem is sikerült kapott gól nélkül megúsznunk az első félidőt. (A koreográfia a szokásos volt: Varga lemaradt, a belső védőink lemaradtak, Elek is lemaradt, mindenki lemaradt, csak Rusescu nem).

Ekkor annak kellett volna következnie, hogy a magunk részéről befejezettnek tekintjük a harcot, meglengetjük a fehér zászlót, aláírjuk a feltétel nélküli kapitulációt, és kimegyünk ugyan a második félidőre, de csak azért, hogy odatartsuk másik orcánkat is, esetleg lehajtott fejjel, gyáván alibizzünk, lábunk váratlanul begörcsöljön, s kapjunk még egy-két nevetséges, börleszkfilmbe illő gólt, mint mindig. Aztán irány haza.

De nem ez történt. Hanem valami egészen más. Valami pozitív: focizni kezdtünk! Vesztes állásnál, Bukarestben.

Jó volt látni, hogy nem ijedünk meg a saját árnyékunktól, leütközzük az ellenfelet, belemegyünk a párharcokba. Mondhatnánk, persze, hogy válogatott mezben ez a minimum. Mert tényleg az. Küzdeni, hajtani kifulladásig, kellő hittel, kellő elszántsággal.

Dicshimnuszokat éppen ezért még ne zengjen senki. Előbb verjük meg a Feröer-szigeteket, novemberben pedig Finnországot. Ha azon a két meccsen hat pontot szerzünk, s ugyanolyan bátran és meggyőzően futballozunk majd, mint Bukarestben a második félidőben, akkor - és nem előbb - kezdhetünk bizakodni abban, hogy valami elkezdődött. Így csak annak örülhetünk, hogy a hosszú-hosszú böjt után egy kis sikerélmény nekünk, magyaroknak is jutott.

Végre gólt lőttünk Bukarestben, 1972 óta először.
Végre pontot szereztünk Bukarestben, 1981 óta először.
Végre nem aláztak meg minket a románok.
Végre küzdöttünk, hajtottunk.
A végeredmény: egy-egy, idegenben.

Nem sok, de már ez is valami.

(Gazdag József)

A cikk eredetileg a pozsonyi Új Szóban jelent meg.