2017.03.28., Zelei Dávid

Múlt héten azt gondolthattuk, Sinkovics Gábor ámokfutásával a honi sportújságírás etikai szempontból megérkezett a gödör aljára. De nem.

Ha valaki a kelleténél rendszeresebben olvas magyar sportsajtót, az a benyomása alakulhat ki, hogy a sport világa és a Trónok harca között csak árnyalatnyi a különbség: a nemzetünk testét gennyes fekélyként borító, alantas konspirátorok (lásd még: szövetségi kapitányok) nem átallnak kihagyni embereket a válogatott keretből. Szerencsére mi bőségesen rendelkezünk alantas konspirátorok leleplezésére szakosodott munkaerővel, akik rendre megkérdezik a kihagyott nemzetmentőt, mit gondol partvonalra szorítottságáról, e kérdésekből azonban általában semmi újdonság nem derül ki. A játékosok általában diplomatikusan hárítanak az okokkal kapcsolatban, boldogabb napokon pedig némelyek, mint Bognár István vagy Elek Ákos beismerik, hogy ezúttal hiba lett volna meghívót postázni nekik.

 

Múlt héten azt gondoltam, Sinkovics Gábor ámokfutásával a honi sportújságírás etikai szempontból megérkezett a gödör aljára, azonban úgy tűnik, a sérelmi újságírás újabb területet talált magának: ha a felnőtt válogatottak megtrollkodják a jól kifundált újságírói intrikát, és nem hajlandóak sárdobálásba bocsátkozni a szövetségi kapitánnyal (ami pedig garantált kattintás a lapnak), le kell ereszkedni az utánpótlás mocsarába, hátha ott még dívik az ilyesmi. Nemrégiben a 18 éves Tajti Mátyást próbálták összeugrasztani Michael Borisszal (kevés sikerrel), most ugyanakkor a 16 éves Deczki Máté utánpótlás-kerettagsága kapcsán próbálta forralni az indulatokat a Rangadó.hu. Beszédes című („Elfelejtették a válogatottnál a Stoke magyar kapusát?”) clickbait-cikküknek már az első kérdése („Márciusban szinte az összes magyar labdarúgó-válogatottnak összetartása van, némelyikük tétmeccseken is pályára lép, lépett. Ön miért nem tagja az U18-as keretnek?”) bizonyossá teszi, hogy nem a játékos fejlődésének figyelemmel követése, vagy a külhonba szakadt utánpótlás-játékosok feltérképezése az elsődleges célja, sokkal inkább valami kompromittáló részlet kifacsarása a figyelmetlen/igazságtalan/gonosz/nemzetrontó kapitányról. Kérdezési alattomosságban persze van még hova fejlődni (ez irányban alighanem a Tajti-interjú viszi a pálmát: „Michael Boris szövetségi edző a következőket mondta a Nemzeti Sportnak, amikor kiderült, hogy nem számít a játékára: az U19-es válogatott megvan ön nélkül is. Mit szól ehhez?”), a korhatár egyre lejjebb szállítása ugyanakkor aggasztó. Mi lesz a következő? Megszólaltatjuk Kiss Pistit, akit kihagytak az U6-os homokozóválogatottból?   

 

Pedagógiai szempontból alapból problémásnak érzem a gimnazista korú sportolók meginterjúvolását (kevesek egója marad érintetlen, ha 16-18 évesen egy mainstream médium címlapján találja magát), de még ha a dolog célja az utánpótlássport megismertetése lenne, ám legyen. Na de merő kattintásvadászatból önértékelési zavarokat kelteni és gyűlölködésre nevelni egy ifjúsági korú, kialakulatlan személyiséget (nem sportolót, embert!), hát, szerintem az már kimeríti az aljasság fogalmát.

 

Tele lehetne sportújságírásunk kihívással: tanulmányozhatnánk az izlandi modellt, a játékosmegfigyelő-és menedzserhálózatok működését, a horvát utánpótlásnevelést, a hollandok kudarcainak okait: akkor nem vennénk be, hogy nálunk „kevés a gyerek, és azok is mind számítógépeznek”, nem hinnénk azt, hogy az akadémián nevelkedés a siker biztos és egyedüli záloga, vagy hogy a magyar gyerekeket direkt kiszúrásból nem veszik meg a spanyol és olasz klubok. Ehelyett nemhogy leküzdeni nem próbáljuk, de alacsonyabb, befolyásolhatóbb korosztályokra is kiterjesztjük a személyeskedés és az áskálódás mechanizmusait. Persze mindent meg lehet magyarázni: a talpon maradáshoz kell a pénz, azt pedig a kattintás hozza. Csak aztán a végső elszámolásnál nehogy a híres-hírhedt közegre mutogassunk. A közeg ugyanis mi vagyunk.